Kormányunknakpáratlan felhatalmazása van, ezzel azonban egy "átlagos" demokrata "átlagos" demokráciafelfogásában minimum fucsán (de leginkább vissza-) él.

A NENYI kiakasztásától a "fülkeforradalom" ideológián át, a nyugdíjak einstandolásán keresztül, a "válság"-adókig, végül a média megregulázása mind fontos. A nagy elosztórendszerek átalakításának évtizedes adóssága? Na az nem. A társadalommal vagy legalább a civil szervezetekkel egyeztetni a törvényalkotás során (le se merem írni: bevonni őket)? Fölösleges. Még az államapparátussal sem: egyéni képviselői indítványokkal kormányzunk, hiszen a kisujjunkból rázzuk ki a frankót! Kíváncsi lennék, arra a gyárra, amelyben friss törvényeink születnek. Bemennék egy reggel megnézni, kik dolgoznak az új narancs rendszeren, milyen inputokból, kinek az irányításával, milyen elvek szerint dolgozik a törvénygyár, és főleg, hogy hogyan végzi a minőségellenőrzést, hibajavítást. Mert már olyat is láttunk, hogy az egészségügyi törvényben ki lehet tenni a költségvetési tanács fejét. Talán egy kis méltósággal, alázattal, tisztelettel a jogrendszerünk előtt? Nem rohanni fejjel előre a fal felé, hanem csak figyelmesen előre nézve kocogni (elvégre elég sok ciklusnyi kormányzás szerepel a tervek között). Ugyan már, az emberek ezt pontosan így akarták!

Most már Európa is felzúdult. Baloldal is, jobboldal is, zöldek is. Kereskedelmi média is, közszolgálati média is. Külföldi is, belföldi is (na jó, belföldön csak a kereskedelmi, meg pár renitens közszolgálati újságíró). És még csak a ciklus hatodánál tartunk.

Merre tartunk, Magyarország?

Sikerült eljutni odáig, hogy folyamatosak a tüntetések. Hol az Alkotmánybíróságért, hol a nyugdíjtervek ellen, hol a médiatörvény ellen, hol Mong Attiláért demonstrálnak. Ennyi tüntetés talán még abban az időben sem volt, amikor kis országunk minden nemzeti ünnepén bekerült a CNN híradójába és főoldalára. Igaz, akkor egy hangos, homogén kisebbség tiltakozott, most egy csendes, heterogén kisebbség. A többség passzív, még mindig passzív.

Mindez még nem a bukás előjele. 4 éve láthattuk, hogy ebben az országban két választás között majdnem mindent meg lehet tenni. De a kormánypárt már bevett néhány lassan ölő pirulát. Majd ha a szimpatizánsokban felgyúl egy kis kétely, amelyre a vacsoraasztalnál tömegesen ráerősítenek majd az elmúlt hónapok eseményei, amit az eufóriától idejében (azaz most) még nem láttak, ha majd magukon érzik az emberek a mostani intézkedések hatásait, tömegessé válik az elfordulás. Ha összeomlanak külföldi kapcsolataink, kitől várunk majd segítséget? És ha véget érnek a békeidők a nemzetközi gazdaságban? Csak kapirgálhatunk az itthon maradt romhalmazon. Szövetségest kellene keresni, itthon is, külföldön is. Készülni a jövőre.

Nem rosszat kívánok az országnak, de a történelem sajátja, hogy egyszer fent, egyszer lent. Ha még ebben a ciklusban eljön egy csúszda, a mindig mindenkivel konfrontálódás politikája csúfos kudarcot fog vallani. Gyurcsány -bár elkúrta- legalább az IMF-ig tudott futni 2008-ban. És Orbán hova fog? IMF, Európa kilőve. Marad Putyin és Kína?

Úgy tűnik tehát, hogy a címben feltett kérdésre a válasz, igen. És ne felejtsük, minél magasabban szállunk, annál nagyobbat lehet esni.