Tunéziával kezdődött minden. Amikor kb 2004-ben jártam ott, feltűnő volt, hogy az elnök képe minden kisboltban kint volt, és Tunisz minden nagyobb csomópontjában gépfegyveres rendőrök posztolnak. Az ország biztonságos volt, a feszültségeket elnyomták. Pár hete azonban elemi erővel törtek elő, és villámgyorsan elzavarták a diktátort.
Pedig az egész arab világ pontosan ugyanúgy működik. Egyiptomra is azon nyomban átterjedt a tiltakozás, lázongás. Mindezen eseményeket követően (!) Orbán Viktor hivatalos látogatást tett Egyiptomban. Elhűlve néztük a híreket a munkahelyemen, mi lesz, ha a nép elzavarja az elnököt Egyiptomban is? Egy hét sem telt el, Egyiptom forrong, lángokban áll. Az országot lekapcsolták az internetről és a nemzetközi telefonhálózatról. És ki volt az utolsó nemzetközileg jegyzett delegáció, amely a diktátorral mosolygott a kameráknak? Országimázs, országimázs...
A diktátorok csak az erő nyelvén értenek. És nem értik, hogy rendfenntartói erőszakkal már nem lehet a tömeget megfékezni. Erőszak erőszakot szül. Ha a nép valóban fellázad, csak a hadsereg tudja leverni, irtózatos áldozatok árán. Így volt ez már 56-ban, sőt már 1848-1849-ben is.
És így van ez Tunéziában, Egyiptomban, Fehéroroszországban és Magyarországon is. Minden kemény és minden puha diktatúrában.
